Zaporozsec 965 Vs Trabant 601

1987-et írtunk, boldogság és béke… A legvidámabb barakkban, adóhatóság nélküli éltük dolgos hétköznapjainkat.  Sikeres Kresz-vizsgámon és Szilvián túl, az autóvásárláson törtem a fejemet. Szomszédunk Sanyi bá´ látva bizonytalanságomat a kiválasztandó gépjármű ügyében, egy visszautasíthatatlan ajánlattal környékezett meg.  Tizenötezer magyar forintért eladásra kínálta gyönyörű, mélykék, 20 éves Zaporozsec-ét, amely hosszas agitációs propagandájának köszönhetően tizenháromezerért az én tulajdonomba került. A szovjet utcakép meghatározó eleme  immár a mi házunk előtt parkolt. Felemelő érzés volt! 12 percenként kukkantottam ki az ablakon, hogy nem vetett-e szemet rá valami galád autótolvaj és ha épp nem értem rá, nagyanyám volt az őrszem. Ha akkoriban tudtam volna, hogy a “Zapó”-t nyugatra is gyártják, én lettem volna a legbüszkébb autótulaj. Mostanában olvastam csak, hogy Belgium és Ausztria is a szerencsések közé tartozott, forgalmazták ott is a gépet. Igaz a Belgiumba exportált járgánynak Jalta, a sógorokhoz szállított változatnak Eliette volt a neve. A szovjet autógyártás eme gyöngyszeme, egyszerű és robusztus felépítése miatt az ottani utakon is biztonsággal közlekedett. Nagy népszerűségnek örvendett, hisz az állam egyes társadalmi csoportoknak (rokkantak, veteránok) jelentős kedvezménnyel kínálta a modellt.:)

A hátsó kerék meghajtású, 26 lóerős autó farmotoros volt és léghűtéses. Egy harci helikopter zajszintjén járó 887 köbcentis V4-es blokk dolgozott megbízhatóan a motorháztető alatt. Az én füleim számára cirádás madárdal volt a motorzaj és nagy élvezetet jelentett, amikor a lakótelep háztömbjei között “túráztattam” a gépet. Az más kérdés, hogy Irénke-néni a házmester soha el nem múló gyűlölettel pazarolta rám házi tojásait, ha éppen melegítettem a motort. Apropó melegítés… Egy nagyon kellemes benzinkályha is abszolválva lett a Zapó-ba, ami télen-nyáron átható szaggal durrantotta be a belteret. Néhányszor a sebességváltás is félre sikeredett, hisz az Ukrajna-i tervezők fordítva szerelték a váltót, azaz az egyes sebesség a megszokott kettes helyén volt és így tovább. Nem szegte kedvemet  a csatazajnak sem utolsó motorduruzsolás, de még a műbőr ülés sem, ami nyáron meleg volt, télen hideg. Egyszerűen élveztem a közlekedést és még csajozásra is vetemedtem az én “Kék Villám”-ommal. Így esett az eset, hogy aktuális barátnőmet próbakörre vittem, és az autó minden komfortját és technikai tudását prezentálva elbűvöltem Henriettet. Annyira, hogy az akkoriban annyira divatos zenés szórakozóhelyekre (disco) is a “kopoltyús” kedvencemmel indultunk. Kopoltyúsnak azért hívták, mert gyönyörű, mintegy 30 cm-re kiálló légbeömlő nyílásokon keresztül áramlott a levegő a motortérbe. Miután kulturáltan eltöltöttük az időt, hajnalban hazaindultunk. A lány sóhajtva libbent ki a kocsiból (gondolom benne is mély nyomot hagyott az autókázás élménye) és heves integetések közepette egyedül maradhattam frissen megszerzett tulajdonommal.

Bevallom kissé elragadott a hév és merész kanyarvételek és különböző szlalomgyakorlatok után, mintegy 60-as tempóval fordultam az utcánkba. Valami vicces útjavító brigád ottfelejtett táblái miatt cseppet szűkre vettem a távolságot egy Trabi mellet és nemes egyszerűséggel termetes kopoltyúimmal leszakítottam a papírjaguár fél oldalát. Feltételezem, azt még ma is sokan tudják, hogy a Trabik műanyag karosszériája a legkisebb koccanásban is úgy tört darabokra, mint a pozdorja. Azoknak, akiknek netán még sincs ismerete erről, ajánlom figyelmébe a videón szereplő Trabant töréstesztet,  mint példaértékű szemléltetést. Hajnal lévén, szerencsére senki nem volt tanúja a “bontásnak”, de becsületes állampolgárhoz méltóan megálltam és reszketve szemrevételeztem bénaságom következményét. A jó öreg NDK-s négykerekű bitang látványt nyújtott, körülbelül mint egy félbetépett A4-es papírlap, de még ha szépítem is a dolgot, leginkább egy tévés dobozra hajazott, aminek se alja se teteje nincs. Már ekkor jó problémamegoldó képességgel rendelkeztem és azonmód feltúrtam apám “szerszámos ládikóját”, ragasztó után kutatva. A sötétség jótékony leple alatt az “Epokit”- nevű csodafegyverrel visszaragasztottam a Trabi letépett oldalát és a száradási időt szigorúan betartva, büszkén elhagytam a helyszínt. Másnap szomszédunk szörnyülködve mesélt egy őrült ámokfutóról, aki lerobbantotta az autója oldalát, majd valami baromi erős szerrel azonnal “meg is javította”!

Ezek után még jobban szerettem Zapó-mat, hisz közelharcban is erősnek bizonyult. A történet után még sok örömet okoztam közvetlen lakókörnyezetemnek, mind vezetési stílusommal, mind a hanghatást illetően. Azonban az én sajnálatos gondatlanságomat még ez a Szovjet körülményeket is túlélő járgány sem tolerálhatta. Az olajhiány valahogyan a gyengéjének bizonyult és egy őszi napon hatalmas koppanással feladta a küzdelmet.  Azért holtában is sikerült túladnom rajta, egy lelkes rajongó vásárolta meg a beállt motorú Zapó-t, három ezer forintért. Béke poraidra, szép emlékű gyönyörűségem!