Rozika Te! – Trabi javítás hozott anyagból

Mint történeteim nagy része, a most következő is a század végéből való. Hiába, öreg vagyok, no. Viszont az is igaz, hogy a mai gyártású szuper-járgányokkal semmi furcsaság nem esik meg, ha mégis műszaki hiba adódik, az autószerelők gyilkos tekintettel bombázzák a tulajt, ha fel meri nyitni a motorháztetőt. Nem így volt ez a hetvenes-nyolcvanas években…

Vakáción a Mézga család, indíthatnám a gondolatfolyamot, mert az analógia minden további nélkül felfedezhető az én kis famíliám és a kissé ügyefogyott rajzfilmfigurák között. Az “átkosban” voltunk annyira gazdagok, hogy minden év nyarán megengedhettük magunknak, hogy autóba pattanva, (Trabant Dx Admiral Limousine) hol a Balatonra hol az ország más csodás pontjára kiránduljunk. Így történt ez a hetvenes évek egyik gyönyörű júliusán is, jóapám bepakolva a családot a Rozi-ba ( így becézte a trabi-t ) és még vagy 150 kiló hasznos terhet és  útnak indultunk Siófok felé. Vidám nótaszóval kísérve haladtunk az akkor még nem fizetős M-7-esen, és nagyokat döccenve énekeltük a “Mint a mókus fenn a fán” kezdetű divatos slágert. Minden probléma nélkül, 3 óra alatt megtéve a 100 kilométeres utat, cseppet sem elcsigázva borultunk ki a kocsiból. Felhőtlen kék ég és fokhagymás lángosok közepette élveztük a csodás Balatont. Gondtalan emberek szürcsölték a Bambit és kígyózó sorok álltak vízibicikli-kölcsönzők előtt. Hekket ettünk, szólt a táskarádió és az ember fia valóban úgy érezte, hogy ez az igazi élet. Az egy napos túra vége felé 6 gombócos fagylaltunkat a Rozi-n kívül kellett elmajszolnunk; semmi esetre sem eshetett folt apám kedvenc kordbársony, egyébként őrülten irritáló üléshuzatán. Szép emlékekkel szívünkben, csokibarnán vágtunk neki a hazaútnak, több ezer hasonló honfitársunkkal egyetemben és csak úgy rajzottak a Wartburgok, Skodák és Moszkvicsok a Siófok-ról kivezető szakaszon.

Trabanton szállni élvezet, szól a dal és egészen addig mi is így gondoltuk, amíg egy furcsa szisszenés szerű hangot követően Rozál, ahogy apám idegeskedve szólította, megmakacsolta magát és köhögve, lefulladva megállt. Amíg a család nagy része megadva magát a technika ördögének, azon kezdett tanácskozni, hogy hol töltsük az éjszakát, Fater, aki ezermesteri rangot kapott Anyámtól, orvosolni kezdte a bajt. Szerencsénkre a járgány egy kivilágított szakaszon robbant le, pont egy utcai lámpa fénykörében bújhatta a motorteret és kellemes 50 perc után ki is derítette, hogy a hengerfej-tömítés megadta magát. Tudvalevő, hogy a Trabant-javító készletben a svájci bicskán és a szigetelő szalagon kívül nem nagyon található más szerszám, de új hengerfej tömítés hiányában, nem sok esély látszott a gyorsjavításra, ezért a kupaktanács végül a szálláskeresés mellett voksolt és gondosan bezárva az autót elindultunk menedéket keresni. Máig sem tudom, miért jött az ötlet, hogy kiadó szoba után nézzünk, hisz fater a takarékosság híve volt és gond nélkül elszállásolhatott volna minket a 2 négyzetméteres trabi belterében. Szóval rövid séta után megpillantottunk egy ” Zimmer Frei” feliratú táblát, ami az éjjeli szellőben hívogatóan lengedezett. Anyám már-már csengetett volna, de jóapám hirtelen ötlettől vezérelve megálljt parancsolt. Körülkémlelt és korát és tekintélyét meghazudtolva egy hatalmas ugrással az oszlopra függesztett táblára vetette magát. Húgommal a napszúrást említettük, mint alapbajt, amikor kezében a “Zimmer Feris” vékony fém táblával futásnak eredt és minket is biztatva elnyargalt. Anyám telefonfülkét keresve fennhangon a 04-számot ismételgette (a 04 volt akkoriban a mentők hívószáma) de azért apám után eredve taszigált minket is. Fater visszaérve az autóhoz, továbbra is a hirtelen fellépő elmezavar tüneteit mutatva egy manikűr ollóval szabdalni kezdte a pár milliméter vastagságú táblát. Aggódó érdeklődésünknek engedve végül  felvilágosította a családot, hogy hengerfej tömítés készül. Leesett állal figyeltük ténykedését, amint ügyes kézimunkával hihetetlen módon sormintát ollózva a fémbe, elkészítette a trabi tömítését. Egy óra múltán vígan pöfögtünk ismét az autópályán és anyám szentül megfogadta, hogy soha többé nem nevezi apámat Mekk Elek-nek. Így esett az eset, hogy Rozi a 601-es, alkalmi protézissel hazajuttatott minket és innen datálódik a kocsi új neve is amit apám szeretete jeléül aggatott rá: Rozika Te!